Tatai Református Egyházmegye

„Memento mori" - „memento Domini"

2026-11-01 20:21:08 / Nagy Attila

halottak napjához kapcsolódva

Amíg az ember nem veszíti el egy közeli hozzátartozóját, nem tudja mit is jelent igazán a gyász. De ha át is megy az ember a gyász különböző fázisain, akkor is ott vannak még a kínzó kérdések: vajon hol van ő, akit szerettem? Vajon lát engem, hall engem? Segíthet rajtam, ha bajban vagyok? Örül, ha örülök? Azt akarja, hogy boldog legyek, vagy tud-e arról, hogyan élek? Egyáltalán, tovább létezik valahol, valamilyen formában? Annyi mindent hallunk, olvasunk ezzel kapcsolatban!

A különböző játékfilmek halál vagy halottértelmezése nagyban hozzájárul a bennünk kialakult elképzelésekhez, hiedelmekhez. Keresztyénként is megvannak ezek a kérdéseink. Mi is szeretnénk megnyugtató válaszokat kapni szeretteink halál utáni állapota felől. Sokáig zavart engem az, hogy a Szentírás olyan keveset beszél a halottak helyzetéről. Aztán megértettem, hogy nekünk első sorban arra kell koncentrálnunk, hogy itt, a földi életben Krisztusban legyünk, mert akkor: „akár élünk, akár meghalunk, az Úréi vagyunk." (Róma 14,8)


Mind e mellett szüleim elvesztése vegyes érzéseket eredményeztek bennem. Édesapám élete utolsó szakaszában templomba járó ember volt, de az egész élete, gondolkodása, viselkedése és szavai alapján, halála után, nem tudtam megnyugtató választ adni arra, hogy hol van most? Halála napjának reggelén elmondta édesanyámnak, hogy ő meg fog halni, amit persze édesanyám nem vett komolyan. Pedig megérezte, hogy nemsokára meg kell állnia Isten előtt. Azt pedig, hogy utolsó gondolataiban, miként fordult Istenhez, már csak az Úr tudja. Felőle nincs teljes bizonyosságom, hogy most hol van: az Úrnál, vagy máshol, de már nem kínzom magam ezzel a kérdéssel. Rábíztam őt az Úr Jézusra, aki: „azért halt meg, és azért kelt életre, hogy mind a holtakon, mind az élőkön uralkodjék." (Róma 14,9)

 

Édesanyámmal kapcsolatban már más a helyzet. Élete utolsó hónapjaiban, de már korábban is, beszélgettünk arról, hogy az az ember, aki hisz az Úr Jézus Krisztusban, annak örök élete van. A saját bizonyságtétele, és imádságai alapján, felőle már bizonyos vagyok, hogy az Úrnál van, és rá is igaz az, hogy: „Boldogok a halottak, akik az Úrban halnak meg, mostantól fogva. Bizony, ezt mondja a Lélek, mert megnyugszanak fáradozásaiktól, mert cselekedeteik követik őket." (Jelenések 14,13) Halála utáni első anyák napján, amikor a gyerekekkel felköszöntöttük anyósomat, az egyikük azt mondta szomorúan: apa, neked már nincs édesanyád, akit felköszönthetnél. A beállt csendben, egyszer csak bevillant az élete, szavai, imádságai, és az Úr ígéretei, és meggyőződéssel tudtam kimondani: drágáim, nekem most is van édesanyám, igaz, nem itt a földön, de az Úrnál bizonyosan, és az a szeretet, ami itt összekötött minket, az továbbra is összeköt, mert a szeretet soha el nem múlik. Ez a gondolat már sokszor megvigasztalt, ha hiányát éreztem. Az a legjobb tehát, ha elköltözött szeretteinket rá bízzuk az élet és halál urára, Jézus Krisztusra, és nem gyártunk magunknak a Biblián kívüli hiedelmeket, elgondolásokat.

 

Ami még megterhelő szokott lenni, különösen ilyen tájt az, amikor éveken keresztül hordozzuk, és nem tudunk szabadulni a miértektől. Miért ment el idejekorán, Isten miért nem gyógyította meg, miért nem óvta meg, miért nem fedezték fel hamarabb a betegségét, vagy mit tehettem volna másként, hogy ne így történjen? El lehetne ezt intézni azzal, hogy ez felesleges önkínzás, már úgysem lehet változtatni semmin. De az emberi léleknek ennél többre van szüksége, és az idő sem tud begyógyítani minden sebet. Akkor hol van, és miben van a megoldás? Az idén elhunyt Edith Eva Eger Az ajándék című könyvében, a gyásszal kapcsolatban azt írja: a gyásznak jó megélni minden aspektusát: szomorúságot, haragot, tehetetlenséget. A gyógyulás nem azt jelenti, hogy túljutunk rajta, de azt jelenti, hogy lehetünk a sebeinkkel is teljesek. Ezt a teljességet kaphatjuk meg Jézus Krisztustól, ezért: „járuljunk bizalommal a kegyelem trónusához, hogy irgalmat nyerjünk és kegyelmet találjunk, amikor segítségre van szükségünk." (Zsidó 4,16) Teljes szívemből hiszem, hogy minden veszteségre, hiányra, fájdalomra egyedül nála van megoldás. Áldott, reményteljes emlékezést kívánok mindenkinek!

 

Szilágyi Sándor

lelkipásztor

 

Megjelent a Reformátusok Lapja 2026. november 1-i számában